A bakancslista

By: | Tags: | Comments: 0 | július 12th, 2017

Nem nagyon szoktam könyvekről írni, de most, amikor elolvastam ezt a könyvet az első gondolatom az volt, hogy erről írnom kell. Vígh Bori Hogyan menjünk világgá című összegzése egy rakás olyan gondolatot ölel fel, amelyet én a jóga segítségével próbálok megtanulni, s ezáltal átadni másoknak.
Igencsak poroszos és földhöz ragadt gyerekkorom volt. Szüleim mindig mások véleménye szerint éltek, igaz, gyakran hangoztatták, hogy őket már pedig nem érdekli ez és az véleménye, de azért gyakran hozzátették: “mit fog majd szólni a tanár néni/ a szomszéd/ a kolléga” és még ki tudja ki. Ha mások elvárása szerint próbálsz élni, előbb utóbb boldogtalan, majd beteg leszel. Nos, mindkét szülőm produkálta ezt az életutat, s valljuk be őszintén ez nem pont az, amire én vágyom. Nem szoktam mély pszichológiai mondanivalóval rendelkező könyveket olvasni, mert általában este tudok olvasni, vagy kora reggel, s olyankor inkább szórakoztató, de mégis tartalmas történetekre vágyom. Bori könyve pont ilyen. Egy meleg nyári délutánon a srácokkal a könyvtárban ütöttük el az időt, s mivel már kicsit untam a gyerekkönyvek böngészését, átsétáltam a felnőtt kötetekhez, ahol valaki az asztalon felejtette a könyvet. Pont nekem!
Bori napi nyolc órát dolgozott social media menedzserként egy cégnél: iroda, gép, hétfőtől péntekig, s nem állt másból a hete, mint dolgozott és a hétvégét várta. Szerintem ma Magyarországon az emberek legalább 85 százaléka így él.  A fennmaradó rész a nyugdíjas, aki pedig a halált várja. Bori szerint, s ezzel azt hiszem egyet tudunk érteni, ez nem élet, ez túlélés.
De mégis, hogyan tegyünk? A szerző évek óta vágyott Dél-Amerikába, pontosan Argentínába. Évekig ízlelgette a gondolatot, mígnem megvette a repülőjegyét. Az érdekesség nem magában az útban van, hanem abban, hogy Bori nem 2, nem 3 hétre ment el, hanem pontosan 3 hónapig utazgatott Dél-Amerikában. S erre saját maga spórolta össze a pénzt. Több, mint egy éven keresztül rakott félre, s nem százforintokat, hanem 100-200 ezer forintot, az ugye alig több havi fizetéséből. S ezt nem egyszer tette meg, hanem többször, végül úgy döntött, hogy annyira szeret utazni, hogy távmunkában fog dolgozni, ahogy ő fogalmaz, digitalis nomád lesz. Maga is elismeri, hogy az utazás nem mindenkinek való, hiszen lehet, hogy épp gyermekről kell gondoskodnunk (én például nem tudom elképzelni, hogy most itt hagyjam a fiúkat egy fél évre, mert nekem épp Ausztráliába van mehetnékem), vagy beteg rokont kell ellátnunk, ne adj isten, mi magunk vagyunk betegek. Arra sarkall viszont, hogy ha valamit nagyon szeretnénk megcsinálni, írjunk egy bakancslistát és lássunk hozzá azonnal a megvalósításnak. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy csomagoljunk és agyő! Megfontolt tervezés, lehetőségeink feltárása és az ehhez való út az, amiről Bori ír.
A bakancslista nem más, mint cél. Az ő listáján sem pusztán úticélok szerepeltek, ugyanúgy felkerült a tömeg előtti éneklés, mint a glápagoszi teknőslátogatás. Ha vannak előttünk célok, hajlamosabbak vagyunk kilépni a komfortzónánkból. Bori szerint, ne válogass; lehet, hogy nincs rá pénzed, lehet, hogy tehetséged, de lehet, hogy még azt a technológiát sem találták fel, amely az álmod megvalósításához kell, de írd fel magadnak. A könyvajánlóban azt írják, hogy ez a könyv az utazni vágyóknak íródott, de én úgy gondolom, hogy sokkal több ennél. Arra sarkall, hogy az ember az álmai szerint élje az életét, akár utazni akar, akár nem. S ha igazán vágyik valamire, tényleg meg is tudja valósítani. Erre pedig saját maga a példa. Megfogalmazza gondolatait a vegánságról, jógáról és arról, hogy az utazás során az ember mi mindenre rájön: például arra, hogy milyen kevés ruhára van igazából szüksége, mennyi felesleges dolgot halmozunk fel magunknak, aztán úgy ragaszkodunk tárgyakhoz, hogy már csak azt vesszük észre, hogy igazán lenne mit kiselejtezni.
Most a legszívesebben én is a hátamra venném a hátizsákomat és mennék, hiszen írni is bárhol lehet, a jógaoktatással is tudnék mit kezdeni akárhol legyek a világon. Hogy miért nem teszem? Amikor az embernek már gyereke születik hajlamos lemondani az álmairól, én is sokat sóhajtoztam Iminek, hogy mi mindent meg tudnék csinálni, ha nem kellene két lurkóról gondoskodni. Aztán a homlokomra csaptam. A gyerekek nem maradnak mindig kicsik, már most is egyre önállóbbak, nemsokára már arra sem lesznek kíváncsiak, hogy a világon vagyok. Addig pedig nyugodtan gyűjtögethetek és tervezek. Az én bakancslistám korántsem teljes, de tényleg jó érzés, hogy mi az, ami még előttem áll, és valóban csak rajtam múlik, hogy megvalósul-e.
Csak pár dolog az én bakancslistámról:
Broadway New York
Vulkánmászás Hawaii-on
Utazás egy óceánjárón
Könyvírás
Búvárkodás
Hegymászás az Andokban
Megtanulni evezni
Kézenállás
Boston maraton
Tandemezés
Jógaóra Indiában
Kempingezés a gyerekekkel

Kép: travelandleisure.com

Leave a Reply