Anyáknak Anyák napjára

Túl korán lettem anya. Kis koromtól kezdve szerettem volna megfelelni az elvárásoknak. Nem a magaménak, másokénak. Ezért aztán, mikor Imivel összeházasodtunk, úgy gondoltam, mindenki a trónörökösre vár. Úgy véltem,  az a természetes, ha az esküvő után rögtön jön a baba, hiszen mindenki így csinálja. Arra azonban senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy az első gyermek mindenkinek nagy megpróbáltatás, van, aki bevallja, s van, aki nem. A gyermek születése olyan mértékű kötöttséget jelent a szülőknek, s elsősorban az anyának, amelyet addig soha nem tapasztalt. Kötöttséget és óriási felelősséget. A napokban, Anyák napjára készülve végigolvastam a régi bejegyzéseimet, amelyeket Levente születése után írtam. Elsőre megriadtam attól a sok keserűségtől és bánattól, amely az írásaimat körüllengte:

„Az első fél-egy év olyan volt, mint egy tudományos kísérlet, mindent kipróbáltunk, amit más is, de volt, hogy saját kútfőből merítkeztünk, s ami bejött, azt megtartottuk. Gyakran már úgy éreztem, hogy ez örökké így lesz. A védőnő azt mondta, három hónapos korára legfeljebb elmúlik a hasfájás, és bukni sem fog, ám félévesen még mindig tele volt a padlónk kis fehér foltokkal, és az evés után is sírások is megmaradtak. Nehéz volt az éjszakai altatás, és közben senki nem tudta megmondani, hogyan lehetne jobb. Az orvos minden alkalommal csak széttárta a kezét és azt mondta, hogy “anyuka, higgye el, el fog múlni”.Én minden nap délelőtt és délután betettem a gyereket a babakocsiba és róttuk a belváros utcáit. Egy idő után Levente már nem szerette a babakocsit, kiszállt volna, de még nem tudott járni. Hideg volt, így a földre se tehettem, ezért aztán volt olyan, hogy kisfiam végig sírta a levegőztetést, az én fülemben pedig bömbölt a zene, hogy ne halljam azt, ahogy ő panaszkodik. Nem éreztem azt, hogy amit a gyerek vállalásával feladtam, az megérte volna. Levente még nem tudta éreztetni, hogy szeret; csak sírt és evett. Nem tudtunk vele játszani, sem “érdemben” kommunikálni. Az állandó kísérletezgetés és kudarc miatt nem vettem észre a gyermeki fejlődés csodálatos állomásait, azokat, amelyek a bébikort széppé teszik. Megfojtott az addig soha nem tapasztalt felelősség érzése, és minden áron szabadulni akartam. A gyerek egy láncként kötött meg, s a jövőt teljesen kilátástalannak láttam. Csak utólag olvastam el Ina May Gaskin Útmutató a szüléshez című remek írását, amelyben ekképp vélekedik: “A szülés a legdrasztikusabb testi változás, amely még nem feltétlenül jár halállal”

Nálam az anyaság érzése nem jött azonnal. Egy évig tartó szülés utáni depressziómból végül egy remek intézmény, a bölcsöde és a munka, valamint mindenben támogató férjem és családom segítségével sikerült kigyógyulnom. S ekkor kezdtem el jógázni is. Levente idén 7 éves lesz, s néha eszembe jut, hogy mennyire nem tudtam szeretettel nézni rá, utáltam azt a kis sírós valamit, ami nem csinált mást, mint üvöltött. Évekig mardosott a bűntudat emiatt, de ma már tudom, hogy ez a betegség miatt volt. Úgy gondolom, hogy az első években még fel sem fogtam, hogy életem legnehezebb munkájára vállalkoztam. Villámcsapásként vártam magamban az anyasággal járó mérhetetlen szeretetet, de nem jött semmi, csak a csalódások. Három hosszú évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felhőtlenül érezzem magam egy újonnan kialakult helyzetben. A jógaórákon azt szoktam tanítani, hogy teljesen mindegy, hogy egy-egy póz, forma hogyan néz ki kívülről, ha jól érezzük magunkat benne. Azt hiszem, ez az anyaságra is igaz. Vártam, hogy mi is tökéletesen nézzünk ki, úgy viselkedjen a gyerekem, ahogy a könyvek írják, de ez sehogy sem akart összejönni. Eme három hosszú év alatt, a másság elfogadása, az elengedés hozta meg a békét és végül a lehetőséget egy második gyermek megszületéséhez.

Olykor megesik, hogy a gyermek iránt érzett szeretet nem egy kirobbanó érzés. Nem olyan, mint amikor nyaralni indulsz, és előző este már alig bírsz aludni az izgalomtól, vagy amikor megkapott az áhított ajándékot egy születésnapon. A gyermek iránti szeretet lassú, mint a Duna folyása – mindig benned van, de csak néha látod. Ha a két csillogó szempár rád néz, rád mosolyog, vagy amikor a beteg kis testét szorítod magadhoz. Élénken él bennem édesanyám keze, amikor hosszú percekig simogatott az ágyam mellett ülve, éreztem a lassú, gondos szeretetet. Az idő múlásával bennem is felébredt az anya gyermek iránt érzett szeretetet, begyógyultak a sebek, elmúlt a csalódottság és kezdtem közel kerülni a kis lényhez, akit a világra hoztam. Akkor valahogy így fogalmaztam meg ezt:

“Az anyaság érzése egy rettentően mélyről fakadó, kibontatlan szeretet. Olyan mint tavasszal a növény első bimbója, amely az idő múlásával csodálatos virággá teljesedik ki; olykor kicsit lekókad, máskor – ha napfény, tápláló víz, vagy puszta kedves érintés éri, ismét pompázatossá válik. Az ember  az utcán sétálva, a park egyik szegletében, vagy az erdő ölelésében a legváratlanabb pillanatokban bukkan rá eme szépségekre. Valahogy így van ez az anyasággal, az érzéssel, amit a gyermekünk iránt érzünk. S oly meglepő, olyan nehéz, mégis a teljes testet átjáró boldogság ez, amelyet igencsak kivételes helyzetekben kaphatunk meg. De ez mindent megér: sokkal több ez annál, mint amikor megkapjuk az áhított könyvet, ruhát, elutazhatunk a kedvenc üdülőhelyünkre. Mert ez az érzés mérhetetlen szeretet, amit az ember kap egy kis lénytől. Az ember ösztönösen igényli a szeretet, a rajongást, hiszen ez ad erőt az élet nehézségeinek leküzdésében.”

Túl korán lettem anya. Amikor még a bulik és a barátok számítottak, óriási törés volt az életemben a baba. Hiszen anyának lenni irtózatosan nehéz. Minden nő, aki vállalja ezt a feladatot, egy egész életre vállalja, nem szűnünk meg szülők lenni 18-20 év után sem. Az anyaságban nincs szabadság, nem tudunk felmondani, nap, mint nap keményen helyt kell állni. Néha még most is úgy érzem, hogy egy vékony cérnaszálon lavírozunk: úgy próbáljuk a gyerek korlátait megszabni és betartani, hogy közben egy lelkileg egészséges felnőtt váljon belőle. Úgy nevelni a gyereket, hogy ne a magad vágyaid éld ki, hanem az ő egyéniségének a kibontakozását segítsd. Irdatlan nehéz feladat, hiszen az egyénisége nem azzal válik egy egésszé, hogy számtalan különórákra járatom, nem attól fog könnyebben boldogulni, ha több minden van a fejében, vagy ügyesen bánik eszközökkel. Talán nem vagyok egyedül, de milliószor feltettem a kérdést:

Nem vagyok elég jó anya? Mikor leszek jó anya?

Az egyik órámra felkészülve találtam egy könyvet a könyvesboltban. Gyerekekkel foglalkozó gyakorlatok vannak benne, de olvastam egészen időtálló gondolatokat a szülőknek is. Ami a leginkább megragadta a figyelmemet az a tudatos jelenlét. És valóban, számtalanszor észre vettem, hogy a gyerekeimmel vagyok, de csak testileg, a gondolataim valahol teljesen máshol járnak. A másnapi ebéden, a legújabb jógagyakorlaton, vagy azon, hogy mennyire felbosszantottak a boltban. A jógában is erre törekszünk: megragadni az adott pillanatot, hiszen minden pillanat a mag nemében egyedülálló: a személyek, az idő, a tér a természet soha vissza nem térő együttállása. Jelen lenni a pillanatban, megtapasztalni minden személyes októl mentes színességét maga a boldogság, határtalan nyugalmat ad, hiszen nem kell szerepeket játszanunk, sem félni valamitől, csak átengedni magunkat az éber jelenlétnek. Nem kell millió különórára vinni a gyereket, könyvek által előírt nevelési elméletek szerint megformázni minden szavunkat, divatos iskolákba járatni, vagy a legdrágább és legmenőbb játékokat megvennünk neki. Mitől leszel anya? Legyél jelen a gyermekeddel minden alkalommal, amikor megfogod a kezét, amikor dühkitörései vannak, s legyél jelen akkor amikor átölel, s akkor is amikor rádvágja az ajtót. Miért? Mert…

…jelen lenni a gyermekünkkel, maga a boldogság…